vissza a bejegyzésekhez

A Nagy Választás – gondolatok a 2017. év végi bangladesi misszió margójára

Blog 2018. április 06.

Könnyű az otthoni szófáról „egyszerű” véleményt mondani az ázsiai emberekről, a szegényekről, a gazdagokról… és mindarról, amit a média kisebb-nagyobb mértékben torzítva, sokszor szenzációhajhász módon feltálal.

A ránk ömlő képsorok hatására néha könnyen immunissá válunk a szegénységre, az elesettségre, az elveszett életekre, hiszen mindig minden relatív. A hatás definitív, legtöbbször nem is tudjuk, hogy mi választhatunk, hogy milyen életet élünk, ők kevésbé.

A szófákon „kamuéletet” élő, a földi realitástól fényévre tengődő, közösségi média profilok lájkjain életben tartott „sikeremberek” és „sikerhölgyek” „ötcsillagos strandról egyedül félmeztelenül dizájn ételt posztolók” élettörténetei rendszerint előbb- utóbb kipukkadnak, és elszállnak, mint egy lufi.

El kell fogadni, hogy a fejlődéshez és a beéréshez mélység, majd magasság és idő kell.

Kevesen érzik úgy, hogy elhagynák megszokott, magyarországi vagy európai komfortzónájukat, hogy egy nagyon „nehéz” környezetben önkéntesként dolgozzanak  – ismeretlen emberekért. Mégis: csapatunk (a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány csapata) évről évre összeáll. Éva, Péter, András, Hasnat a humanitárius munka iránt belülről motivált kollégák.

Az itthoni munkából kiesett idő, az itthoni, várni nem tudó páciensek türelmetlensége, a kinti minőségi munkához szükséges rengeteg pénz, melyet saját forrásainkból biztosítunk, mind lemondást, áldozatot kíván … de ami ott vár ránk, az bőven kárpótol mindenért.

Sokan kérdezték tőlem az elmúlt években, hogy mi vonz vissza mindig (még mindig)  Bangladesbe. Ez egy nehéz és összetett kérdés. Talán ideig-óráig lehetséges, hogy az ember azzal foglalkozzon, amiben hisz, és amit igazán szeret, és hogy ezzel pozitív hatással legyen mások életére, a motiváló hatáson keresztül számos más ember életére.

A missziós utak alázatot kívánnak. Más nyelv, kultúra, más szokások… mégis, amikor gyógyítunk, műtünk, részei vagyunk az „idegen” kultúrának, részei vagyunk a sokféle gyökerű emberiségnek. Együtt vagyunk közös és mindenkire jellemző emberiességünkben, gyarló emberi természetünkkel. (Ha a nagy egészet nézzük, még az is lehet, hogy pár száz emberöltővel korábban közös kultúránk volt, valahol Közép-Ázsiában.)

Egy misszió során újra megtanulhatjuk, hogy az emberi élet és egészség rendkívül törékeny, és soha nem vehetjük magától értetődőnek. Megértjük, hogy a szegénység összetett probléma, és sokszor keveset tudunk tenni, vagy semmit sem tudunk tenni a szenvedés ellen. Azt is megérthetjük, hogy a szegénység, a betegség és a deformitások mind részét képezik emberi mivoltunknak, s amit mi nehezen fogadunk el, azt mások sokkal jobban, sőt egyeseknek természetes…

Összehasonlítva európai életünkkel, megtapasztalhatjuk, hogy a jó politikai akarat hegyeket is képes megmozgatni, de a megfelelő politikai akarat hiánya komolyan árthat, mély szakadékban hagyhatja emberek tömegeit.

Ahhoz, hogy megértsük a világ nagyobbik, szegényebbik felét, oda kell mennünk, és meg kell ragadnunk a szekér rúdját. Ki lassabban, ki gyorsabban lesz figyelmes az összefüggésekre. Ezek belátásával ötleteket kapunk, hogy hogy tudunk majd segíteni orvosként, vagy egyszerű emberként itt és máshol. Azt éreztem, amikor először jártam Bangladesben, hogy ott helyben tudunk segíteni. Minden páciensnek segítünk, anyagi lehetőségeitől függetlenül. A szociális indíttatású missziós orvoslásba nem szivárog bele a haszonelvűség. A segítésben nem sérülhet az ember méltósága: nem alázhatja meg a segítettet, és nem emelheti fel a segítőt. A missziónk elfogadó, a környezet befogadó, csapatunk képzetten és átélten szolidáris, előítélet-mentes. A misszió mindennapi megvalósítása lényegében helybeli, személyes, közvetlen kapcsolatot jelent a rászorultakkal.

Mi motiválja az embert, amikor elhagyja az európai kényelmét, és ismeretlen, veszélyes, új helyekre megy…? Az, hogy segíthessen. Megtanuljuk újra és újra, hogy egy misszió során az ember mindig kétszer „sír”: az első és az utolsó napon. A kulturális sokk után az első impulzus az, amikor szembesülünk a szegénységgel, az elesettséggel, a fájdalommal. Az elutazáskor a köszönet, a barátság, a segíteni akarás és a visszavágyódás gondolatai dominálnak.

Megvilágosodunk, hogy többet kaptunk, mint amennyit adhattunk. Egy nyugati világbeli orvos számára az is nagyszerű, ha egy ideig kiszállhat a mókuskerékből. Csodálatos dolog újra és újra megtapasztalni ezt. Örömöt találunk materiális előfeltételek nélkül, felbecsülhetetlen értékű találkozásokban. Látjuk, hogy milyen, amikor a páciensek a senyvesztő szegénység ellenére is boldogok. Mert így is lehet.

Minden önkéntes munkát végző ember egy csepp a tengerben, de a humanitárius munka tengere szegényebb lenne a cseppek nélkül. A „merjünk kicsik lenni”  rendszeréből jőve könnyű a sok millió szenvedő embert nézni, és elfelejteni őket azzal a gondolattal, hogy mi úgyis csak kis dolgokat tudunk alkotni. Valóban. Teréz anya szavait idézve:

„Ebben az életben nem tehetünk nagy dolgokat. Csak kis dolgokat tehetünk, nagy szeretettel.”

Mi lesz legemlékezetesebb a 2017-es bangladesi misszióból?

… A kis 9 éves Nishi, aki a lebenyplasztika után újra tudott mosolyogni, és tudja mozgatni a kezét, s talán ha majd lesz gyermeke, szoptatni is fogja tudni?

… András elképesztő és emberfeletti akaratereje, mellyel képes éjjel is emberéletet menteni?

… A sok kedves szó, amit a helyiektől kaptunk?

… Az, hogy majdnem az összes bangladesi plasztikai sebész ott volt a szimpóziumon, melyen számos számukra új technikát oktathattam?

… Az, hogy esetleg idén sikerül befejezni az 500 ágyas plasztikai és égési sebészetet, melynek építését közhasznú Alapítványunk 8 éve támogatja?

… Az, hogy segítettünk abban, hogy jövőre talán 100-nál is több plasztikai sebész lesz az ázsiai országban?

… Az, hogy az ottani egészségügyi miniszter lejött a magyar misszióba és több órát ott töltött, és mintaprojektnek kiáltotta ki?

… Az, hogy a Magyar Kormány pár napra kiérkező kíváncsi küldötte fél percre átszellemült a sok szerencsétlen ember láttán,  és őszintén megkérdezte, hogy „de tényleg… itt mi hogyan tudnánk segíteni?”

… Az, hogy a sziámi ikrek szétválasztását az amerikaiak vagy a szingapúriak helyett ránk, magyarokra bízták?

… Az, hogy a bangladesi Miniszterelnök Asszony ismét ünnepélyesen fogadta a magyar csapatot a rezidenciáján?

… Vagy az, hogy annyi helyen – beszólások helyett – őszintén méltatták sokéves munkánkat?

Azonban ez nem egy munka, hanem egy hivatás. Egy olyan hivatás, ami az életemet teljes egészében meghatározza.

Az a tudat, hogy a visszajelzések szerint használunk, segítünk, sokkal fontosabb és értékesebb számunkra, mint bármely elismerés, vagy az anyagi javak.

A misszió precízen összerakott részletei már fakulnak a hónapokig ülepedett végül írásba szedődött gondolatsorban. Az impressziók élesen maradnak.

Ilyen a “belső béke”. A belső szabadságot magunk is érezzük az utazások során. Azt tapasztalom, hogy a missziók arra tanítják az embert, hogy jobban a jelenben éljen, lassabban éljen, és hogy rájöjjön: amire éppen szüksége van, az ott van vele, csak észre kell vennie. Ottlétünk során folyamatosan váratlan, sürgősségi helyzeteket oldunk meg. Az ázsiai emberekkel való találkozás, érdekes  kultúrájuk megismerése pedig empatikusabbá, nyitottabbá tesz minket.

Természetesen, pénzen sem a mosolyt, sem a gyógyulni akarást, sem az egészséget nem lehet megvenni, mint ahogy a bangladesi szegények alapvető életörömét sem. Ez a felismerés is hozzájárult ahhoz, hogy mindig visszamegyünk. Elfogadtuk azt is, hogy sokszor oktalanul is a média figyelmének középpontjába kerültünk, és mások „egyéb fontos dolgok” előmozdítására használtak minket.

Végül is a plasztikai sebészetet vittük közelebb az emberekhez. Végül is sokan így tudták meg, hogy van gyógyír a problémájukra. Végül is fiatal orvosokat motiváltunk, akiknek a száma a jelenlétünk, Alapítványunk jelenléte 8 éve alatt majdnem megtízszereződött.

Mikrosebészeti tudást vittünk ki. Ezt oktattuk is. Érdekes, hogy az itthoni kontraszelektált világban nem kellett a mikrosebészeti tudás (mely a plasztikai sebészet egy része), azt maximum a helyreállító sebészetben és a János kórházban tudom kihasználni.

Pedig mennyire kellene a mikrosebészeti tudás itthon! Hány és hány páciensnél nem kellene elvégezni az amputációt, hány és hány páciens kaphatna, daganata vagy sérülése után teljesebb értékű szövetpótlást… ha komolyabban oktatnák és a fiatalok megtanulnák… ha lenne, aki oktassa… (Nem lehet mindent az alulfinanszírozottságra fogni.)

A missziók mindegyike – köztük a 2017. évi bangladesi misszió is, amelyről hivatalos sajtóközleményünk ITT olvasható, s amelynek során szűk két hét alatt 56 műtétet végeztünk el 37 páciensen, köztük 23 gyermeken – életre szóló élmény volt. Sőt, biztos vagyok benne, hogy tovább csiszolódtunk. Egyre kevésbé fogunk úgy gondolkodni a világról, ahogyan korábban tettük.

Életünkben az isteni gondviselés mellett szabad akaratot is kaptunk. Felelősséget, hogy választásainkban a valódi emberi értékek melletti döntés lehetőségével éljünk.

(Pataki Gergely írása)

(A közvetlenül hozzánk beérkező adományokat – amelyekre szükségünk van a misszióink folytatásához – hálával fogadjuk a cselekves.org/help oldalon.)

Szocio fotók – Banglades és Nyugat-Bengália (India)  (fotók: dr. Pataki, kiv.: 7. és  43.  – Canon EOS 7D Mark IV) :

Kórházi képek Banglades:


Feliratkozás új bejegyzésekre

Thanks for subscribing!


error: Szerzői jogvédelem alatt álló tartalom.