vissza a bejegyzésekhez

Plasztikai sebészet a jó ügy szolgálatában

Interjúk 2013. február 24.

Pataki Gergely a Premium Plasztikai Sebészet vezetője és a János Kórház orvosa évente Bangladesben a legszegényebb, legszerencsétlenebb embereket gyógyítja. Miközben itthon egy neves magán plasztikai klinikát is vezet, ahol szépségkirálynők is gyakran megfordulnak.

– Harmadszor voltál kint Bangladesben, hogy plasztikai sebészként a világ egyik legszegényebb országában ingyen gyógyítsd a rászorultakat. Miért?

– Egy kollégámmal, barátommal utaztam ki az első két alkalommal. Az volt a tervem, hogy létrehozunk egy magyar alapítású plasztikai sebészeti missziót, abban az országban, ahol kétszázmillió ember él, és csak két tucat plasztikai sebész dolgozik. Olyan fejlődési rendellenességek operációját terveztük, amelyeket az ottaniak nem tudnak elvégezni, részben a mennyiség miatt, részben a technikai felkészültség hiányában.

– Mitől alakulnak ki ezek a fejlődési rendellenességek?

– Már az első utunkon kiderült, amikor az édesanyákat megkérdeztük a foglalkozásukról, hogy többségük textilüzemben dolgozik, és hazánkban is ismert termékeket állítanak elő. Van olyan üzem, ahol hihetetlen, de harmincezer nő dolgozik. A terhességüket eltitkolják, nehogy elküldjék őket, és gyakran még az éjszakát is bent töltik. Van gyerekmunka is, de munkabiztonság, védőfelszerelés egyáltalán nincs. A festékek, amelyekkel dolgoznak, bejutnak a terhes anyák szervezetébe, és feltételezésünk szerint ez okozhatja a komoly végtag-rendellenességeket az újszülötteknél. Nekünk, akik itt, Európában ezeket a termékeket hordjuk, valamilyen felelősséget kell éreznünk. Talán ennek egyik módja lehet a missziónk. A harmadik alkalommal több kollégámat is beszerveztem, köztük két altatóorvost, két plasztikai sebészt és két műtősnőt. Erre az útra már heten indultunk. Tíz nap alatt száznegyvenkét műtétet végeztünk el, két teamet alkotva, két műtőben. Ebben voltak fejlődési rendellenességek, helyreállító műtétek, égési sérülések, hegek, kézdeformitások, ajak- és szájpadhasadékok. Az ellátott gyerekeknek és nőknek egyébként ott semmi esélyük nem lett volna az operációra.

– Mit gondolsz a munkádról?

– Nem gondolom, hogy ezzel megváltjuk-megváltoztatjuk a világot, de egyes emberek számára az egész életük, így a körülöttük lévő világ biztosan megváltozik. Tudnak járni, képesek fogni, egy égett mellkas helyreállításával a lányoknak esélyük lesz a férjhezmenetelre. A gyerekek mosolya, a szülők szeméből sugárzó hála minden fizetségnél többet ér.

– Hogyan fogadtak titeket?

– A második utunkon volt, ahol vörös szőnyeggel vártak, amelyre mi nem mertünk rálépni, mert nem tudtuk, hogy nekünk szól. Azt hittük, valamilyen miniszter érkezik. Most hatalmas Welcome Hungary zászlót tűztek ki. Százával jöttek több száz kilométerről is emberek, hiszen az orvoslás plasztikai ága nagyon hiányzik az országból.

– Tanultak tőletek az ottani orvosok?


– Igyekeztek minél több dolgot eltanulni tőlünk. Már a második utamon volt, aki eltanulta tőlem az ujjak szétválasztásának műtétjét. Egy idős orvos, a sebészeti osztály vezetője elmesélte, hogy gazdag külföldiek többször küldtek pénzt, mások hoztak műszereket, plüssállatokat, de csak letették, lefotóztatták magukat a sérült gyerekekkel, majd visszautaztak. Személyesen csak mi jöttünk el ténylegesen gyógyítani is immár harmadszor, és dolgoztunk reggel héttől este tizenegyig. Az
európaiakról eddig úgy vélekedett, hogy lenézik, terroristának tartják őket, mi pedig együtt dolgozunk velük. Szinte sírva mondta, hogy tévedésben élte le az életét, amikor rossz véleménnyel volt az európaiakról, az európai orvosokról.

– Hogyan tudtátok ennek az anyagi feltételeit előteremteni?

– Magunk adtuk össze a pénzt. Abban bízunk, hogy a későbbi misszióinkhoz már kapunk itthonról lakossági támogatást is akár, jóllehet sokan mondják, hogy itt is nagyon sok az ellátandó gyerek. Ezt elismerem, hiszen a János Kórház Gyermeksebészeti osztályának plasztikai ambulanciáját vezetem, de nálunk minden hátrányos helyzetű gyerek hozzájut az ellátáshoz, ott viszont semmi esélyük sincs rá. Kint ugyanabból az összegből tízszer vagy akár százszor is többet tudunk segíteni, mint itthon, mert ingyen dolgozunk, és minden sokkal olcsóbb.

– Mi motivál?

– Az orvoslás nem pusztán szakma, hanem hivatás is. Bennem ugyanolyan jó érzést kelt, ha egy nő mellét plasztikai beavatkozással korrigáljuk, és ezzel önbizalmat adunk neki, mint ha egy kisgyerek összenőtt ujjait választjuk szét, amivel aztán teljes életet élhet. Nem különül el az esztétikai, a szépészeti sebészet a helyreállítótól. A páciensek testi-lelki egyensúlya áll helyre a szemem láttára mindkét esetben. Olyan esélyeket adunk vissza, amelyekkel megváltozik az emberek viszonya a világhoz Számomra a hivatásom mindkét ága emberi és szakmai kiteljesedést is jelent.

– Milyen körülmények között dolgoztatok?

– Az ivóvíz ott hiánycikk. A gyógyszereket kint is meg lehet venni, bár volt olyan, hogy pancsolt medicinát vettünk, amelynek tizedannyi hatása sem volt, mint az eredetinek, miközben ugyanannyit fizettünk érte. Érdekes, hogy olyan gyógyszert is meg kellett vennünk, amelyre rá volt írva: „not for sale”, tehát adományként érkezett az országba, mégis pénzért árulták a gyógyszertárnak nevezett bódéban. Műszereket, kötszereket mi vittünk. Nyolcvan kiló túlsúlyunk volt a repülőn. A két műtősnő, aki velünk volt, rendbe szedte a műtőket, így viszonylag steril körülmények között dolgoztunk, de korábban operáltam úgy is, hogy a lábamnál gyíkok, ízeltlábúak rohangáltak. Amikor betegeket látogattunk, volt olyan falu, ahol nem volt villany. Itt falunak minősül a 160 ezres lakosú település. Este nyitott ki a piac, amikor már lehűlt a levegő, és pár órára bekapcsolták a generátort. Nálunk a műtőben volt ugyan áram, de gyakran elment. Ilyenkor vagy bekapcsolt a generátor, vagy mindegyikünk fejére felkerült egy elemes lámpa. Ez viszont nem oldotta meg a kórházban a légkondicionálást. Pillanatok alatt 40 fok lett. A műtéti területen én nem engedtem meg a házi légkondi használatát, mert a tisztítatlan szűrőjétől tüdőgyulladást kaptam.

 

– A fejlődési rendellenességeken kívül mivel találkoztál még?

– A nők emancipációjáról ott nem beszélhetünk. Vélt vagy valós „bűneikért” nem egy esetben a családtag vagy a férj leönti őket savval. Ha nem tudunk valamit segíteni, az egész életüket roncsként kell leélniük. Az ilyen nagy műtéteket az első napokban kellett elvégezni, hogy a varratszedést még meg tudjuk csinálni, majd az utókezelést az ottani kollégákra bízhassuk. Fiatal lányok életében a lábdeformitás helyrehozása lehet nagy eredmény, ami után nagyobb eséllyel mennek férjhez. Volt sok ajakhasadékos gyerek, akinek nemcsak a szopást, de később a beszédképességét is lehetővé tettük. A szájpad-hasadékos gyerek szülei is nagyon hálásak voltak, mert a táplálásával rettenetesen szenvedtek.

– Hogyan mutatták ki a hálájukat?

– Szinte földön kívüli istenségként tiszteltek minket. A tekintetük, a kiszolgálásunk, a gesztusaik, a vendégszeretetük és a rengeteg étel, ajándék, a szőnyegek, kerámiák, amelyeket kaptunk, és amit aztán ott hagytunk, hogy osszák szét a rászorultak között, mind ennek a bizonyítéka.

– Mikor mentek legközelebb?

– Amikor összejön a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítványban annyi pénz, hogy újra dolgozhassunk. Az ottani szállásért és étkezésért nem kell fizetnünk, de a műszerek, a kötszerek beszerzése és kiszállítása, valamint a repülőút nem két fillér. Bízom benne, hogy idén újra lesz rá lehetőségünk.

(Forrás: otvenentul.hu, 2013.)


Feliratkozás új bejegyzésekre

Thanks for subscribing!

 Do NOT follow this link or you will be banned from the site!
error: Szerzői jogvédelem alatt álló tartalom.